A CentriFUGA évadnyitó koncertjén Rajk Juditot köszönti.
Tornyai Péter: Anamorfózisok c. műve hangzik el, Kéringer László, Borbély László és Zétényi Tamás előadásában.
Anamorfózisnak nevezik a vizuális művészetekben azt a jelenséget, amikor egy kép, ábra csak egy különös nézőpontból vagy egy tükörtárgy segítségével válik felismerhetővé. Elsősorban Orosz István grafikus munkái hatására régóta érdekel a téma, és keresem annak – illetve tágabb értelemben a perspektíva-változás, -torzulás jelentésváltozással járó hatásainak – zenei megoldásait. Az Anamorfózisok című sorozat három múltbeli zene anamorfikus megjelenítése.
1. Hildegard-anamorfózis
Hildegard von Bingen zenéjének egyik feltételezett előadási módja szerint a gregorián-jellegű dallamot hosszú kitartott orgonapontok fölött énekelték, tehát minden egyes hang egy biztos, közös ponthoz viszonyult, ami szépen szimbolizálja a középkori világszemléletet. Mi történik, ha ez a viszonyítási pont, perspektíva nem mozdulatlan?
Ó Bölcsesség ereje,
ki körözöl körökben,
mindeneket átölelve,
az egyetlenegy Életnek-útján!
Szárnyaló három szárnyon:
az egyik a magasságban-lebegő,
a másik a földről-föllebbenő,
a harmadik a mindenekben-lebegő.
Dicsőség néked,
miként illendő,ó Bölcsesség!
(Hildegard von Bingen: O virtus Sapientiae)
2. Bartók-anamorfózis
A második darab egy ismert Bartók-mű egyetlen nézőpontból „megszűrt” kivonata. Ajánlása Rajk Juditnak szól.
3. Purcell-anamorfózis
Purcell Fantasia Upon One Note című darabjának zeneszerzői bravúrja, hogy úgy alakul ki ötszólamú polifon zene, hogy az egyik szólam végig egyetlen hangmagasságot játszik. Anamorfózisomban úgy alakítottam át a Purcell-darabot, hogy a szólamok egymáshoz való hangi viszonya minden pillanatban megegyezik az eredetivel, de ezúttal egy másik szólam válik „egyhangúvá”. A tétel vokális szövege egy Shakespeare-idézet a II. Richard-ból:
„…anamorf ábra szemből nézve csak zavaros kép, de ferdén s messziről értelme lesz…” (Orosz István fordítása)